Lépteimet kényszeredetten fogom ráérősre, és az arcomat is egy torz fintorba kényszerítem. Szinte megváltás, amikor végre olyan közel érek, hogy elmosolyodhatok...Már messziről kitűnnek a jégkék pillantások, a szőke tincsek keretezte arc. Rég látott vonások. Én pedig csak mosolygok.
Mégsem bírtam ki. Naiv vagyok, ha azt gondoltam, hogy sikerülhet. De nem volt rá szükség, hogy megszegjem az ígéretemet. Megmondta, hogy ő pedig nem fogja hagyni. Nem is hagyta. Természetesen nem találtam meg. Magamhoz képest egész nyugodtan viseltem. Mikor más ismerős részhez értünk, nem is érzékeltem, hogy a kezénél fogva most én húzom magam után. Aztán...Már csak homályosan emlékszem. Merev nyakkal ébredtem, pedig rajta aludtam...