Csak az erdő volt betervezve, és legszebb álmaimban sem hittem volna, hogy van még valaki rajtam kívül, aki inkább egyedül töltötte volna a valentin napját. Meglepettség az volt, de bosszúság, amiért társasággal kellett tovább folytatnom az utam, az elmaradt, és ez megrémít. Ez is egy olyan eset volt, amikor mindenkit elűztem a közelemből, és akár még meg is átkoztam volna azt, akinek esetleg nem lett volna elég a szép szó. Örültem neki...Normális esetben ezen nem akadnék fel túlságosan, egy kedves ismerősnek az ember örülni szokott, de nem én, és nem ilyen különleges esetben.
Elvitt...Oda...oda...Kérdeztem, miért, bár nem tudom mit vártam, most az egyszer mást is mond, és nem csak csupán megvonja a vállát? Kezdek kissé nevetségesen reménykedni teljesen lehetetlen dolgokban.
"Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen."
De akkor és ott nem érdekelt. Most sem igazán...Az sem zavart, hogy hol vagyunk, hogy akár bajunk is eshet, eltörpültek az efféle dolgok az egyéb gondolatok mellett.
Elég korán visszaindultunk. Ő megmondta, hogy nem fogok valami könnyen visszajutni oda, eléggé el van rejtve, de nekem aztán mondhatta. Még azt is kijelentettem, hogy mindenképp meg fogom találni. Nem is késlekedtem sokat, ahogy eltűnt a szemem elől, rögtön vissza indultam. Igaza lett a fenébe is. De nem adom fel...
0 tollhegy.:
Megjegyzés küldése