Történetem

Mint általában a legtöbb ember, én is megkaptam édesanyám nevét második névnek, és hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog egy harmadik névvel is elláttak a szüleim. Így lettem 1993. június elsején pontban éjfélkor Natalie Ermengarde Shaelyn Dow. Egy hullócsillag érkezett az égből azon az éjjelen, s a nagynéném már akkor tudta, egy kis különccel lesz dolga a Dow rokonságnak. Bátyám nem örült nekem, és ha azt mondom így a történetem elején, hogy a két vélemény összecserélődött, elég kevesen hisznek nekem.

Nem mutattam semmi jelét annak, hogy bármiben is különböznék a híres Dow famíliától, egészen öt éves koromig, amikora nagynénémnél töltöttem a nyarat. Akadt egy kedves ismerősöm a faluban, aki nem mutogatott ujjal rám., hogy "Ez az a sznob lány, aki abban a nagy kúriában lakik. ". Talán az egyetlen ember. A gond a származása volt, s egyik családtagom sem nézte jó szemmel, hogy olyannal barátkozom, akinek a családjában már évszázadok óta egy kis vámpírvér található.

Természetesen a "Te érdekedben" címszó alatt az eltiltás következett, amit én mindenáron meg akartam szegni. De nem látták, hogy minél jobban tiltottákk, annál érdekesebbé vált számomra Dereck személye. Annyira hatott rám a bűbája, hogy még 10 évesen a szökés gondolata is megfordult a fejemben. A szüleim a bátyámnál jártak közben, tudták, hogy csak rá hallgatok, de ekkor ő sem érdekelt. Makacs fejemmel útnak is indultam volna, ha azon az éjjelen Dereck eljött volna értem. De csak másnap reggel értesültem róla, hogy a Mossel család legifjabb gyermekét gyilkosság érte az éj leple alatt.

Mint egy kitörni készülő vulkán, úgy éreztem magam, elvakított a mérhetetlen düh, gyűlöltem az egész családom, mégha sosem derült is ki, hogy ki volt a ludas. Ebben az időben értem el mostani alakom, több hetet töltöttem a szobámba bezárkózva megfosztva magam az étel örömétől. Szándékomban állt volna még az öngyilkosságot is elkövetni, ha nincs a bátyám, aki megakadályoz. Ezért örökké hálás leszek neki. Pár év elteltével sem tudtam megbocsátani senkinek. Főleg nem Bella nénikémnek aki azóta egyszer sem felejtette el a szemem előtt elmesélni mennyire boldog volt, amikor reggel holtan találták Dereck-et.

Igyekeztem távol tartani magam tőle, de az egyre gyűlő fájdalomnak, gyűlöletnek, és bosszúvágynak még Dave, a testvérem sem tudott határt szabni. Már 14 éves voltam, amikor egy ismeretlen feladótól egy felvételi levelet kaptam. Gonosz elégtétellel vettem tudomásul, hogy itt véget ért a kínzó bosszúvágy, a családomtól a lehető legmesszebbi mágusiskolába vettek fel, így mással nem is törődve összecsomagoltam, és búcsúzás nélkül szálltam fel a vonatra.

Nem érdekelt Dave, hogy mennyire fáj neki, hogy egyedül hagyom, nem érdekelt az sem, hogy tudtam jól, egyedül nem fogok boldogulni, de nem engedett a büszkeségem, hogy elbúcsúzzam tőlük. Ennek ellenére pár év múlva viszontláttam hőn szeretett bátyám, aki egyetlen könnycsepp nélkül megbocsátott nekem.

Az iskolában barátokra leltem, és újból elért hozzám a szerelem, mégha nem is olyan formában, mint kiskoromban. De itt sem lehetett nyugtom, de nem sejtettem előre, hogy egy bátyámmal eltöltött boldog év után újra, s talán örökre el kell búcsúznom. Mégsem bocsájtott meg, ahogy mondta, ő sem búcsúzott e

l tőlem ,de szerető szíve nem engedte, hogy semmit se hagyjon nekem.

Egy levélben közölte a szomorú hírt, hogy két éve látott szüleim furcsamód eltűntek, nyomok hátrahagyása nélkül. David pedig zárkózott, de mégis szeretettel teli szíve nem hagyta nyugodni őt, felkerekedett hát, hogy megkeresse őket. Ekkor még nem tudtam, hogy mindezt értem teszi, olyan információk tudatában indult útnak, amikre csak később jöttem rá.

Ez volt a második hézag az életemben, ami gyökeresen megváltoztatott. A beszédes, barátkozós, és ismerkedős lányból csendesebb, zárkozóttabb lány lett, aki csak a barátaival érzi jól magát. Megígérte, hogy ad majd valami hírt magáról, de mindeddig semmi...Abban a bizonytalan tudatban hagyott itt, hogy vagy élni fog, vagy nem...

És nem tellik el egy olyan nap, éjszaka sem, hogy ne gondolnék rá...És a legrosszabbra, ami történhetett vele....

Jellem :

Talán a legrosszabb tulajdonságom a makacsság, de a beszédességet is annak vehetjük néhány igen kínos szituáció kellős közepén. Ha valamit eltervezek, senki nem tud megingatni abban a hitemben, hogy nekem van igazam, próbálkozzon észérvekkel, vagy csak szimpla könyörgéssel. Ki kéne nőnöm ebből, és végre rájönnöm, hogy emberből vagyok, tévedhetek, és nem kell mindig mindennek sikerülnie ahhoz, hogy boldog életem legyen. De még nem érkeztem el ehhez a korszakomhoz.

Különféle érthetetlen magyarázatok származhatnak tőlem, ezt jobb, ha senki nem érti meg, elég ha én tudom miről zagyválok össze-vissza, de az esetek nagy részében még nekem sincs fogalmam róla mit is próbálok a népek elé tárni. Olyankor csukom be a szám, amikor nagy szükség lenne a szavaimra, és olyankor vagyok nyersen, és kicsit tapír módon őszinte, amikor jobb lenne befogni a számat.

A barátaim többségét annak köszönhetem, hogy a lehető legkedvesebb arcomat felvéve megértően fordulok hozzájuk, és támogatom őket, ha rászorulnak, és ezt nem szokták elfelejteni megköszönni. Egy ötödik érzéknek köszönhetően megérzem, ha valaki segítségre szorul, és mindenfajta kérdés nélkül félreteszem a magam problémáit, hogy a másokéval foglalkozhassak. Ez a legtöbb esetben be is válik, de vannak olyan helyzetek, amikor jobb lenne nem magamba fojtani a dolgot, hanem végre kicsit önzőnek lenni, hogy ne egyedül kelljen megküzdenem az életem által elém állított akadályokkal.

A szeretethiány a szüleim hibája. Tudom, könnyű másokat hibáztatni, de ha valaki megismeri az előtörténetemet, az rájöhet, hogy a makacsságom legkisebb jele nélkül nekem van igazam. Minden nap szeretetre éhesen ébredek, és talán a szerelemben is ilyen érzésekkel fogok bele. Így nem tudhatom biztosan, hogy valóban szerelmes vagyok, vagy pusztán csak elveszettnek érzem magam. A kettő között pedig egy óriási szakadék tátong, amibe én már párszor beleestem. De nem tudok mást tenni, mint várni, hogy talán megváltozom, és végre érezhetem, milyen is az igazi szerelem.

Kinézet:

Nem vagyok szép. Bármilyen véleménnyel ellentétben tudom, hogy sosem voltam az. Testalkatom vékony, talán túl sovány is, de sokak megdöbbenésére igyekszem ezen változtatni, felszedni pár kilót, hogy erősnek érezhessem magam. De csak nem sikeredik...Mert mintha legbelül nem akarnék megerősödni. Talán mert úgy gondolom, ez a felnőtté válást jelenti, én pedig nem szeretnék belépni a felnőttek társadalmába.

Szemem zöld. Nem tudom eldönteni, hogy szép nagyok, vagy inkább túl nagyok. Kissé üvegesnek is mondható, ha valaki nem veszi észre a csillogását. Nem szürkés, inkább sötétebb zöld, s ez az egyetlen, aminek nagyon örülök. De már arra is rájöttem, hogy amikor dühös vagyok zavaros, és szürkés lesz, valamint nem egy barátomtól kaptam meg, hogy olyankor úgy nézek, mint aki gyilkolni tud a szemeivel.

Az ég fekete hajjal áldott meg, mely ahelyett, hogy vágyaimnak eleget téve lágy hullámokban omlana le a vállamra, szögegyenesen keretezi az arcomat, s állandóan kissé kócos állapotban található, hogy ne tűnjön annyira szopott gombócnak a fejem.

Ugyan kaptam már olyan bókokat, hogy szép vagyok, de makacsságomból kifolyólag eddig még senkinek sem hittem el. De természetesen ez nem zárja ki azon véleményeket, amelyek szerint nem tartozom a világ csúnyábbik feléhez.