Egész pontosan rémlett, hogy Csabinak hívják, és sajnos nem csak a neve derengett. Könnyebb lett volna leordítani a fejét, hogy minden szó nélkül eltűnt, mint bevallani, hogy...hogy én sem kerestem.
- Csabi? - ha volt bennem bármiféle remény is, hogy nem ő az, akkorra már teljesen elpárolgott. Csak azért rebegtem a nevét, mert értelmes köszönést nem tudtam kinyögni.

Azt hitte ő tartozik egy bocsánatkéréssel és egy magyarázattal.

- De te legalább hűséges vagy. -

Könnyebb őt dicsérni, mint bevallani a hibámat. Csak célozgattam, és gyáva voltam. Ennél többet érdemelne, ha már azért a kis hibáért akart tőlem bocsánatot kérni, hogy eltűnt.

- Mégis mennyire komoly a dolog? –

- Az én részemről, vagy az övéről? - a felkészülést erre az elkerülhetetlen beszélgetésre nagyon sokáig halogattam. Hát itt volt az időnyerés és halogatás gönyörű példája. Pedig tudtam a választ.

Feltétel nélküli és megmásíthatatlan. Persze ennél kevesebb kegyetlenség szorult belém.

- Az én részemről határozottan komoly. - már nem akart mást hallani.

- Minden jót. - Neked is. És sajnálom. De talán te tudod a legjobban, milyen érzés szerelmesnek lenni. Mintha megtaláltad volna a másik feled. Ezt még el akartam mondani neki. De már csak az éjszakai sétám érdekelt. Tudtam, hogy máshova nem tudnék menni. Ott nyomott el a rémképekkel teletűzdelt áldatlan álom. Én még így is ezerszer jobban jártam. Nekem a bűntudatom maradt, hogy megbántottam egy barátot. Ha ő még szeret/szeretett, ő a szerelmét veszítette el.

" Az árnyékod hogy lépjem át?

A múlttól búcsút hogy vegyek?

Hogy törjek szét egy glóriát?

Miért bánt a lelkiismeret? "