Második, alagsori folyosó, halál...

Ezen szavak közötti összefüggéseket jó, ha rajtam kívül még két ember érti, de igazából csak egy. Mondjuk ez nem csoda, elvégre róla van szó. Nem akarom. Pár hét nagyon kevés ahhoz, hogy mindent meg tudjak vele beszélni, és nyugodtan el tudjam engedni, és van egy olyan érzésem, hogy még így se fogom tudni. Kétségbeesetten kapaszkodom abba a rohadt 2% esélybe, ami az élethez köti. Oké, 50%, de ez még így is rettentően hiú ábránd, elvégre tök jó azt találgatni látni fogom-e a vizsgák után, vagy sem. Fel is ajánlottam neki, hogy bukjon meg...Direkt. Nem kérnék tőle ilyet, ha tudnám, hogy felesleges, de ki a fene tudja megmondani mennyit változtat ez a dolgon? Abban reménykedtem nem is tudja, hol van az alagsori folyosó, de amikor a múltkor ott találkoztam vele, hát ez a remény is elszállt. Most már semmi kétség afelől, hogy vagy megtörténik, vagy nem, bár ezzel eddig is tisztában voltam. Nem tudom mit tegyek. Már eltöltöttem a szokásos éjszakai sétámat a...tisztáson ( nem keresem azt a helyet, de most komolyan! Nem vagyok mazochista...), és akkor sem jutottam semmire, szóval nagy gond van. Holnap kezdődnek a vizsgák. Nem érdekelnek túlzottan, kisebb gondom is nagyobb ennél. A bukás egyenlő lenne az én számomra plusz egy évvel, amit a barátaimmal tölthetek, úgyhogy...
Megjegyzés: Valentin - nap van. Mellékes dolog. A lényeg, hogy eldöntöttem; újra felkeresem a tisztást. Ilyenkor mindenki a bulin van, valószínűleg senkinek sem fog feltűnni, hogy egyedül mászkálok. Egy kis gondolkodás lesz, semmi több. Ígérem. Még egy kísérlet, és...valóban vége.