Azt hiszed nem látom, nem veszem észre. Pedig de. Csak a hülyeségem miatt hittem el legelőször is. Mert egyszerűen el akartam hinni, hogy így van. Mi mindenre képesek vagyunk egy megnyugtató, boldogító hazugságért. Az emberiség hülye. Kivétel akartam lenni, hát nem lettem. Elég kiábrándító volt felismerni mindezt, de mégsem tudom azt mondani, hogy már nem fáj. Hát hogyne fájna?! Mégiscsak egy gyönyörű érzelem kicsúfolása ez az egész.
_ * ¤ × ~ × ¤ * _
" Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során. "
/ Pam Brown /
Azért mégiscsak ijesztő. Már nem foghatok semmit arra, hogy gyerek vagyok. Lassan ki kell találnom egy új kifogást. Nincs semmiféle törvény, ami kimondja, hogy a felnőttek is lehetnek hülyék? Megnyugtatna. Nem a 18as szám lett a kedvencem. Neked igen? Hát légy boldog.
